A múlt dicsősége vagy a jelen bírálata?

A teremben a kezdésre várva azon gondolkodtam, hogy vajon a Bazi nagy görög lagzit azért emlegetjük klasszikusként, mert olyan sivár a jelenlegi filmgyártás a tengerentúlon, hogy kénytelenek vagyunk egy-egy jobb darabba belekapaszkodni, vagy tényleg kiemelkedően nívós alkotással van dolgunk. Számomra az előbbi kategóriába simul bele a Bazi nagy görög lagzi. Már akkor sem, és most sem értettem igazán a körülötte lévő felhajtást. Kiváló direct to DVD-film a kereskedelmi csatornák délutáni matiné sávjába, ám ennél véletlenül sem több. Szó sincs arról, hogy vállalhatatlanul rossz film lenne, viszont a saját ízlésspektrumomon belül korántsem klasszikus alkotás.  A Bazi nagy görög lagzi 2. lényegében olyan, mint a gyros csípős szósz nélkül: totálisan ártalmatlan. A történet faék egyszerű: a script negyedénél kiderül, hogy Toula szülei a pap egy elmaradt szignója miatt hivatalosan nem is élnek házasságban, amit a mélyen gyökerező vallásuk nem állhat, ezért kénytelenek újra frigyre kelni. Emellett van még némi coming of age jellegű történetszál Toula gyereke esetében, aki menekül a görögsége elől, illetve némi párkapcsolati válság nyakon öntve néhány olyan triviális bölcsességgel, ami már a nagyapám idejében sem számított újdonságnak.

Nem akarok szőrös szívű lenni, ezért mindenképp megjegyezném, hogy a Bazi nagy görög lagzi 2. minden üressége ellenére aranyos alkotás. A fabula, a cselekmény teljesen közhelyes motívumokból áll össze, ráadásul volt valami természetellenesen az arcra feszített mosolyból, ami végig átjárta a nézőket. Tudom, hogy például Toula nagyon népszerű a film rajongóinak körébe, akivel rengeteg hölgy tud azonosulni, ám nekem a jelleme annyira életszerűtlenül szelíd. Főleg azért, mert a görögök köztudottan harsányak és energikusak. És ez volt az a panel, ami a legjobban tetszett. Most meglehet kövezni, de abban a másfél órában örömmel dobtam el a magyarságomat, hogy csatlakozzak a hellászi klubhoz. Nyilván egy idillien beállított sablon-komédiából nem lehet végbemenő következtetéseket levonni, de minden probléma ellenére azért a görögök, szemben a magyarok mély pesszimizmusával, végig megmaradnak életigénylőknek, és a lehetőségeikhez képest vidámnak. Azt a „titkos receptet” tudják, amit mi magyarok nem: a probléma, még a legsötétebb is, csak állapot, nem pedig végítélet. Nem csak papíron, monitorlázadóként hangoztatják a nemzetiségüket, hanem tényleg büszkék a népükre. Mennyire jó lehet már ilyen társadalomban élni! Amit még kiemelnék, és ami borzasztóan tetszett, hogy a család sem pénzforrás a számukra, akiket majd el lehet tenni porosodni az egyik idősek otthonába, amikor már nem funkcionálnak PayPass kártyaként. Folyamatosan védelmezik, és segítik egymást. Nyilván ez a szegmens is alaposan fel van nagyítva, de ettől még ez az üzenete. És ezt jó volt nézni!

A legnagyobb problémám a script sivársága. Érezhetően stúdiódöntésre készült el a folytatás, épp ezért nem volt kiforrott koncepció a szavak és a jelenetleírások mögött. Már az első rész is egyötletes film volt, amit nem lehet érdemben, és tartalmasan folytatni. Az, hogy megint rendeznek egy esküvőt, abban semmi spiritusz sincs. Ahogyan abban sem, hogy egy házasságban élő pár közötti vonzalom idővel csendes közönnyé és néma együttéléssé szelídül. Ebben az égvilágon semmi újdonság nincs, hiszen minden második amerikai komédiai ugyanezekkel a panelekkel és „fordulatokkal” operál. Huszadszor végignézni ugyanazt borzasztó fárasztó tud lenni. Ezért sincs igazi „mondanivaló”, mert ami mélytöltetű cselekményként funkcionálna a háttérben, az igazából a közhelyszótárból lett kitépve. Talán akkor lett volna a legjobb ez a történet, ha ízig-vérig görög filmesek Zeusz földjén készítették volna el. Bár tény, hogy jót tett a filmnek a különcség érzete, mondván ők bevándorlók a Lehetőségek Földjén. Migránsként nehezen tudják a szomszédjaik szemében érvényesíteni az eltérő kultúrájukból fakadó „különcségeiket”.

A poénok kivételesen nem voltak rosszak. Kétségtelen, hogy az ízlésessége már erősen vitatható - nekem a szexuális történetekből fabrikált humor már ódivatú -, de rengeteg kellemes geeg volt benne. Főleg azok tetszettek a legjobban, amik a büszke görög öntudatukra csatolt vissza. Azok kreatívak voltak, szemben azokkal, amiket a humorkönyvből „olvastak” fel.

Működött a John Corbett - Nia Vardalos páros, de…

Kezdjük a pozitívummal: örülök neki, hogy sikerült átmenteniük azt a kémiát, amitől működött az első rész is. Tényleg egy házaspárt láttam/éreztem a vásznon, nem pedig szerepeket, és ez nagyon jó volt így.  John Corbett-nek könnyebb dolga volt, hiszen egy rendszeren kívülállót érdekesebb alakítani. Nia Vardalos-szal, ha nem együtt voltak a vásznon, már voltak problémáim, ugyanis a játéka engem kimondottan zavaró volt. Fentebb említettem a természetellenesen arcra feszülő, olykor ráfagyó mosoly-motívumot, amit többek között az ő játéka váltott ki. Zavaróan negédes volt végig és mintha nem lett volna egyetlen természetes mozdulata sem. Ez a mesterkéltség, és az émelyítően édes sziruposság az egész filmre kihatott. A mellékszereplők közül többen is humorosak voltak, még akkor is, ha időnként a kelleténél azért túltolták.

Lehetne a Bazi nagy görög lagzi 2. akár elfogadható film is, ha nem érezném, hogy a kapitalista, pénzsóvár Hollywood újabb „merchandisingolható” termékével van dolgom. Ráadásul a dísztelen sablonossága miatt a végeredmény végtelenül közepesre sikeredett. Ettől függetlenül senkit nem tántorítanék el a megnézésétől, hiszen minden filmet egyszer érdemes megnézni. Még akkor is, ha olyan levegőtlen a történet, mint hajnalban egy körúti gyros büfé.

MoziStar: 4,5/10