Először is gratulálok a meglepően szórakoztató sorozathoz. Kicsit utánanéztem a széria keletkezésének és találtam egy érdekes interjút veled, amiben azt nyilatkoztad, hogy amíg a sorozatbeli karaktered láthatóan nem tud méltóságban megöregedni, addig te pont az ellenkezőjére törekszel. Ilyen esetben egy színész milyen eszközökhöz tud nyúlni annak érdekében, hogy hitelesen el tudjon játszani egy olyan figurát, aki voltaképpen nem is ő?

Cs. S.: Eljátszani egy szerepet, amiben egy gyönyörű, huszonkét éves csajjal kell összejönni, az nem egy olyan nehéz feladat. Az a legjobb a színészetben, hogy teljesen legálisan lehet kipróbálni olyan élethelyzeteket, amit egyébként nem tennél meg. Nem akarom lelőni a poént, mert nagyon izgalmas az út, amin ezek a változatos karakterek végigmennek és nagyon fordulatos a történet, de ez a csávó - Csányi Sándor karaktere – teljesen tévúton van. Vegetáriánus lesz, pedig pörköltet enne, van olyan rész, ahol lemegy a főiskolára huszonegy éves gyerekekkel bulizni, akik őt nemcsak őskövületnek tartják, hanem mélységesen le is nézik. Emellett eljár fát ölelgetni a parkba, hogy érezze az Univerzum lüktetését Mindezt persze a fiatal barátnője kedvéért. Bizonyos dolgok csak adott korban állnak jól az embereknek. Nekem már biztosan nem állna jól az, hogyha éjszakánként a várost járva megváltanám a világot. Ez huszonkét éves koromban még működött és nagyon szívesen is csináltam a kortársaimmal, hiszen ez egy isteni dolog volt, de most, ha a barátaimmal összeülünk, akkor már a gyerekek is jönnek. Ők játszanak, mi főzünk és beszélgetünk, és miután a gyerekek lefeküdtek, még este tízig belehúzunk, aztán ennyi. Reggel fel kell kelni, menni kell a gyerekkel, ez egy teljes más élethelyzet. Amikor az ember kilép a normalitásból, és átmenetileg megbolondul, akkor általában pár hónap után sikítva rohan vissza a feleségéhez. Ez a szerep arról szól, hogy valaki egy másik vágányon kezdett el futni, és menet közben rádöbben, hogy nem jó irányba halad.

Nekem a színház mikrokozmosza és az ott játszódó jelenetek tetszettek a legjobban, mert a karakterek nagyon erős kapcsolatban voltak egymással. Tettél vagy tehettél esetleg javaslatokat annak érdekében, hogy a humor még jobban tudjon működni?

Cs. S.: Persze! Mi a Krisztával elég jóban vagyunk, tíz éve dolgozunk együtt. A színház mellett három filmet is leforgattunk már. De az a helyzet, hogy nem nagyon kellett változtatni Réka és Kriszta tényleg nagyon jól megírták ezeket a dialógokat. Ott helyszínen, forgatás közben elő szokott fordulni, hogy jönnek az ötletek azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehetne esetleg még jobban feldobni.

Rengeteg olyan forgatási legenda van, Amerikában is, ami arról szól, hogy a színészek és a rendezők közös, improvizáción alapuló munkája miként változtatta meg az eredeti terveket. Neked volt lehetőséged például improvizációra?

Cs. S.: Persze! Nem is nagyon bírom a teljesen kötött formátumokat. Például Tom Hanks amikor itt járt Magyarországon, tartott egy nagyon érdekes előadást. A vászonról őt egy nagyon fegyelmezett színésznek ismerjük, miközben a való életben halálosan fegyelmezetlen: szeret hülyéskedni, végig poénkodott velünk. Azt szoktam erre mondani, hogy a kottából való zenélés és az örömzenélés között nagy különbség van. Én is inkább azt szeretem, ha nem kockulunk be. Nyilván ez csak akkor működik, ha a munka komoly része megvan. Hatvanötször tizenkét óra, reggel öt órás kezdéssel, az hosszútávon elég megterhelő, fárasztó tud lenni. A huszadik-huszonötödik nap körül már érzi azt az ember, hogy mindenkinek jót tenne a feszültség oldás. Jó hangulatban kell dolgozni, mert az érződik a filmen is. Főleg egy vígjáték esetében.

A Csak színház és más semmi esetében szinte tényleg látni lehetett, hogy nagyon jó hangulatú volt a forgatás. Az a baj, hogy kevés a jó magyar vígjáték – az amerikai másolás nem működik -, ezért is van többek között az, hogy megbélyegzik a hazai alkotásokat, mondván: a „magyar film sz*r!”. Egyáltalán nem az, mert rengeteg kiváló alkotásunk van. Csak amíg külföldön megbecsülik a produkcióinkat, addig ide haza tudomást sem akarunk venni róluk. Érdekes kettőség!

Cs. S.: Ez szerintem főleg szakmán belül van így, mert itt tulajdonképpen mindenki-mindenkinek a riválisa. De ez szerintem francia országban is ugyanígy működik, nem csak itthon. Mindenki saját magát próbálja előtérbe helyezni.

Nagyon dübörög a magyar filmgyártás! Sok remek, elismert hazai produkciónk van kezdve a Saul fiától egészen a Liza, a rókatündérig. Ráadásul ezek a filmek új, fiatal tehetségeket is bevezetnek a szakmába. Ebbe a kvázi új hullámba, te hogyan tudod magad újra pozícionálni? Egy interjúban el is mondtad, hogy már nem érzed magad jól a szépfiú-zsánerben. Miként választasz mostanság szerepet?

Cs. S.: A Lizában pont benne lettem volna, csak akkoriban a Coming out-tal kellett egyeztetni. Az egy érdekes helyzet volt, mert végül a Coming out nem abban az évben lett leforgatva, a Lizát pedig már visszamondtuk. Végül nagyon jó film lett, nagyon szerettem.. Jó lett volna benne lenni, de annak örülök, hogy a Schmied Zoli kapta helyettem, mert ő nagyon jó volt benne.

Kicsit csodálkoztam azon, hogy annak ellenére, hogy a Csak szex és más semmi nézettségi rekordokat döntögetett - fél millió néző - és a Coming out is a piachoz mérten remekül futott – 140 ezer néző -, mégsem láttalak az elmúlt pár évben a széles vásznon. Pedig a nevedet, csúnya szóval élve, valutára lehet még mindig váltani. Olyan színész vagy, akiért beülnek még az emberek a moziba.

Cs. S.: Nyáron forgatjuk a filmjeinket, és a Coming out óta csináltuk például a Csak színház és más semmi-t is. Voltak felkérések, de ha tudom, hogy hatvanöt napig készítem ezt, akkor nem tudok mellette mást elvállalni. Ráadásul szeptembertől-májusig folyamatosan benn vagyok a színházban, mint színész és művészeti vezető. Nekem már ez így is nagyon sok. Kellene pár olyan hét, amikor kicsit le lehet ülni, meg lehet nyugodni, de nem panaszkodom: jó az, ha van munka. Azt mondtad, hogy valutára lehet váltani a nevem, és ez voltaképpen nem sértő, mert Amerikában konkrétan be vannak osztályozva a színészek úgynevezett credit-rendszerbe. Azért lehet nekem például magasabb creditem, mert olyan filmeket vállaltam el, amiben hittem. Becsúszott egy-két olyan, ami nem lett az igazi, de a több,mint negyven filmből, amit eddig leforgathattam, rengeteg olyan volt, amit a mai napig nagyon szívesen felvállalok. Volt kettő-három olyan, ami kifejezetten meg is maradt a köztudatban.

Abszolút! Őszinte leszek veled: nekem a kedvenc filmem „tőled” a Kontroll. Amíg ezeknél a mainstream, amerikai-modellre hajazó vígjátékokból hiányzott a valódi magyarság, az autonóm-tartalom, addig számomra a Kontroll nagyon magyar volt.

Cs. S.: Beszéltünk a Nimróddal erről. Már sokadjára téma az köztünk, hogy jön haza és csinálunk valamit. Nagyon jó lenne, ha összejönne. A Kontroll azért lett ilyen, mert teljes egészében a Nimród készítette: ő írta, rendezte, és vágásba is besegített. De még az én játékomon is érezhető az ujjlenyomata. Várjuk vissza, mert mindig tele van ötletekkel, most is, de a filmkészítés nagyon költséges dolog. Bár pont Antal Nimródnak nem lenne nehéz összeszednie itthon annyi pénzt, amennyiből le tudná forgatni a következő magyar filmjét.

Nagyon bízom benne, hogy a jövőben a Kontrollhoz hasonló szerepeket láthatunk tőled!

Cs. S.: Én is nagyon remélem. Mindenkinek az a célja, hogy igazán jó legyen. Az ember úgy vállalja el a szerepeit, hogy hisz benne, hogy ez jó lesz. A Csak színház és más semmi pont egy olyan magyar produkció, ami eggyel beljebb van az átlag vígjátékoknál, és ez a Krisztának és a Rékának az érdeme. Nagyon jól ismerik ezt a műfajt.

Nálunk az is probléma, hogy kicsi a piac, ami nem képes mindenkinek munkát adni. Mit tudnál az országunkban élő, rengeteg fiatal tehetséges színésznek javasolni? Hogyan indítsa el a saját pályáját?

Cs. S.: El kell végezni a főiskolát, mert a filmezés nagyon költséges dolog. Lehet csinálni kamerával egyedül is, ami egy nagyon nagy vállalás: aki arra képes, hogy fogja a haverjait, leforgat egy filmet és azt el is juttatja a közönségének, abból lehet valami. De ez inkább a szórakozás része. A főiskolán tényleg megtanítják a szakmát normálisan, az alapoktól kezdve. Van még az az alázat nevű szó: ezt az emberek hajlamosak összekeverni a félelemmel vagy a görccsel. De az alázat az, hogy össze kell veszni bizonyos emberekkel, hogyha azt érzed, hogy hülyeségeket mondanak, mert maga az előadás fontosabb, minthogy jóban legyél az illetővel. Felelősséget kell vállalnod a saját teljesítményedért, munkádért. Egyáltalán nem kell félni a konfliktustól. Az alázat tulajdonképpen azt jelenti, hogy konfliktusba keveredj azért, hogy a dolog működjön és jó legyen. Az ember merjen olyan lenni, amilyen valójában is az.

Ez egy jó tanács volt, ezzel én is nagyon egyetértek, mert mindent, amit kiadsz a kezedből, ahhoz a nevedet is adod. Itthon pedig, pláne a filmszakmában, egy lehetősége van mindenkinek. Az HBO-s féle Aranyélet, ami könyörtelenül rántja le a leplet a magyar helyzetről, azért is volt remek, mert felfedezett jó képességű fiatal színészeket. A Csak színház és más semmi fiataljairól mi volt a véleményed?

Cs. S.: Nem nagyon szoktam kollégákat, főleg fiatalokat instruálni, de ha adok/adtam egy tanácsot, azt néha megfogadták. néha meg nem .Örültem, hogy van saját véleményük . Én is ilyen voltam Mindenki csinálja a maga dolgát. De kell, (főleg a fiúknak), egy forgatáson, hogy szívják egy kicsit egymás vérét. Hasi ugyanilyenben volt például a Szervéttel - Szervét Tibor - is, aki egy teljes másik generációt képviselt, mint mondjuk én. Ha az ember bírja a másikat, tehetségesnek tartja, akkor nyugodtan lehet csipkelődni. Azokkal nem szokott az ember viccelődni akiről azt gondolja, hogy nem elég tehetséges, mert azok komolyan veszik. Ha két ember szereti egymást, akkor mehetnek nyugodtan az osztások, mert venni fogják a lapot.