Seth MacFarlene az egyik legelfoglaltabb ember ma Hollywoodban. Amellett, hogy ellátja a Family Guy és az American Dad showrunneri és szinkronszínészi feladatait, ara is szakított időt, hogy a Ted c. filmjével rendezőként is berobbanjon az álomgyár élőszereplős filmjeinek a világába. Az első sikeres alkotásán felbuzdulva idén egy elborult humorú western-vígjátékkal jelentkezett, amelynek a szürreális, fekete humorát csak a Family Guy-kedvelők értékelhették igazán. És ez a megállapítás maximálisan elmondható az első önálló regényéről is.

Megvan az oka annak, hogy miért a filmek alapjául szolgáló könyvek azok, amelyek bestsellerek lettek és nem fordítva. Ahogy előtte oly sokan, Seth MacFarlene is elkövette azt a hibát, hogy a tisztességes másolás mellett nem vitt bele semmilyen újdonságot, egyedi színt a történetébe. Konkrétan 192 oldalon keresztül leírja szóról-szóra ugyanazt, amit már a vásznon is láthattunk. Néhány kisebb eltérést leszámítva a párbeszédek is megegyeznek a mozifilmben hallottakkal. Emiatt olvasás közben időről-időre felcsendült a fülemben Charlize Theron, Seth MacFarlene vagy Liam Neeson szinkronhangja.

Stilisztika szempontjából abszolút megállapítható, hogy az író azt a réteget célozta meg, akik már nem F. Scott Fitzgeraldon nőttek fel. A párbeszédeket olvasgatva csillant meg első ízben Seth MacFarlene sajátos stílusa. Jól érzékkel, nem öncélúan adagolja a szitokszókat. Ergo nem fröcsögve pocskondiázik, ami a regény javára írható.

Ami a humort illeti: a fekete poénok és az elborult, életszerűtlen szituációk a lapokról is erősen átütnek. Mondhatni, hogy ezek a jelenetek hajtották a könyvet előre, ami azért sem meglepő, mert a filmet is pontosan ugyanezek mozdították egyről a kettőre. Érdekes módon azok a viccek, amik a szélesvásznon kínosnak, erőletettnek hatottnak, írott szó formájában remekül működtek.

A cselekményvezetésre visszatérve: úgy nézett ki az egész, mintha Seth MacFarlane a forgatókönyvíráshoz használt jelenetkártyáit összeragasztotta volna, majd az így kapott „kész” művet betűről-betűre átmásolta egy üres lapra. A könyve így szögegyenesen követte a mozifilm paradigma vonalát. Ennek a hátulütője az lett, hogy egyáltalán nem tudott meglepetést okozni. Nem voltak váratlan fordulatok. Pontosan tudtam, hogy milyen végjátékra fut ki a történet, sőt - kis túlzással - még azt is meg tudtam egészen pontosan jósolni, hogy milyen jelenet vagy párbeszéd vár rám a következő oldalon.Ami pozitívumként felróható a könyvnek, hogy a karakterek kibontása és a főhelyszínünk, Vén Tönk ábrázolása sokkal részletgazdagabbra sikeredett.

Összességében azt kell sajnos mondanom, hogy Seth MacFarlene első valódi író bemutatkozása még várat magára, mert a Hogyan rohanj a veszTEDbe c. könyve nem lett több a film forgatókönyvének regényesített replikájánál. Bár maradandót nem alkotott, mégis sikerült szórakoztató útitársként mellém szegődnie.