A Harry Potter-filmek atyja ezúttal sem hazudtolta meg magát, ugyanis egy elképesztően közepes és végtelenül ostoba dzsungel szafarit szervezett, amin végig kényelmetlenül fészkelődik a néző. Ha a varázslótanonc kalandjainál még nem derült volna ki: David Yates nem több egy fantáziátlan iparos rendezőnél, aki pénzért bármit elvállal.

Aláírom, hogy elfogult vagyok a direktorral szemben, mert Amerika egyik legjobb műfaji horror „művészének” tartom. A meggyőződésem, hogy képes arra, amire a mainstream rendezők nem: valódi hangulatot és atmoszférát teremt, amitől a démonjai tapintható módon elevenednek meg a vásznon.

A fociért rajongó szívemből és lelkemből kitéptek egy darabot, ugyanis Pelé játékát annak ellenére is nagyon kedvelem, hogy csak archív felvételeken láttam. Bíztam benne, hogyha már egy ekkora egyéniséget, egy igazi futball forradalmárt vászonra adaptálnak, akkor azt ízlésesen és minőségi módon teszik. Tévedtem.

Az elkövetkező bő egy oldalon keresztül eléggé érzéketlenek és érzelmileg sivárnak fogok tűnni, pedig a lelki szintem egyáltalán nem konvertál a nullához. A helyzet az, hogy nem igazán kapott el Drew Barrymore kalandozása a drámák világában. Nagyon hiányzott belőle az a habkönnyű finomság, ami miatt a zsáner hasonló alkotásai nálam működni tudnak. A rendezőnek nem sikerült kifújnia a szakma orrát ezzel a darabbal.

Tisztázzunk valamit rögtön az elején: a több részesre tervezett történet érezhetően a rajongóknak készült, ami ennek mentén bánik a nézőkkel is. Jómagam is szerettem a Warcraft-sorozatot, sőt az alapján készült online verzióval, a World of Warcraft-tal is játszottam, ám sosem voltam nagy, elvakult rajongó. Ez lehet az ok annak, hogy egyszerűen eluntam Duncan Jonas világteremtését.

Jodie Foster új rendezése, a Pénzes cápa nem nyújt többet a zsáneri követelményeknél, de ez nem is biztos, hogy probléma. A feszes tempó és a jól timing-olt „humorutalás” miatt a film abszolút kilengés nélkül teljesít a „thriller-tőzsdén”. Csak az a fránya amerikaias jellege ne járná körül!

Tíz évvel Az eljövendő múlt napjai után X professzor, Magneto és Mistique kapcsolata még mindig kaotikus, de Apokalipszis ismét összehozza őket, hogy újra kiderülhessen ki melyik oldalon is áll.

Ugyanaz a gond a Rossz szomszédság 2.-vel, mint az elődjével: hiányzik belőle az ötletesség, a frissesség, az újszerűség. Úgy látszik Seth Rogen továbbra is megvan elégedve azzal, hogy középszerű festékkel mázolja le a családi házának kerítésléceit. Vélhetően neki van igaza, ugyanis a vetítésen a nézők zokogva nevettek a minősíthetetlen közhelytéglák közé fugázott humorhabarcsokon.

Természetesen távolról sincs szó arról, hogy az Angry Birds különleges alkotás lenne, sőt azt sem bizonyította be, hogy van értelme a létjogosultságának, viszont sikerült túlteljesítenie az elvárásaimat. A végeredmény egyáltalán nem lett értékelhetetlen.

Azoknak, akik régóta eljátszadoztak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha a Marvel szuperhősei egymásnak feszülnének, és a képességeikkel trükközve játszanák ki egymást, akkor jó hírünk van, az Amerika Kapitány - Polgárháború kiválóan prezentálja a hőseink közötti feszültséget, azt, hogy mennyire sebezhetőek és egy gigászi csatát. Végre nem a világ megmentése a tét, hanem egy jól összeszokott csapat fennmaradása.

Előzetesen semmit nem vártam a Gyilkos Páros című filmtől - újabb borzasztó fordítás, még ha van is értelme -, ami abszolút a végeredmény javára vált, mert a forgatókönyv hellyel-közzel meg tudott lepni. Főleg a zsánerpanelekkel való játékra hívnám fel a figyelmet.

Ez most ugyan nem Valentin nap, és nem is a Szilveszter éjjel, viszont az alapkoncepció egy az egyben hozza az imént említett filmekből megismert script jegyeit. Egy film, ami tele van menő színészekkel, több kis történetet ismerünk meg, majd a végén összefutnak a szálak. Ismerős? Az Anyák napja bájos, megmosolyogtató, de lényegében semmi újdonsággal nem szolgál.